A Bélyegmúzeum
1930. április 28-án végre bekövetkezett a magyar gyűjtők által már türelmetlenül várt, sőt régen sürgetett esemény: a Magyar kir. Posta megnyitotta a látogatók előtt a Bélyegmúzeum kapuit. Egy ilyen nyilvános intézmény alapításának gondolata egy 1911-ből származó ügyirat[1] tanúsága szerint (45 359/1911.) úgyszólván benne volt a levegőben. Az 1874. október 9-én Bernben megalakult Általános Postaegyesület (melynek 1876-ra a legtöbb ország tagja lett, így felvette az Egyetemes jelzőt), az UPU, valamennyi tagországa által 1878-ban aláírt Egyetemes Postaszerződés ajánlotta, az 1891-es pedig kötelezővé tette azt a máig követett gyakorlatot, hogy az egyes postaigazgatások minden általuk kibocsátott bélyegből köteles példányokat küldtek egymásnak. A magyar postaigazgatásnak megküldött külföldi bélyegek ezen példányait, melyeket eleinte az ügyiratok mellékleteiként őriztek, akkor már „értékczikk-gyűjteményként” kezelték azokkal együtt, amelyekre a millennium évében kibocsátott utasítás értelmében „posta- és bélyegmúzeumi célokra alkalmas” objektumok lévén beszolgáltatási kötelezettség vonatkozott. A Bélyegmúzeum, mint intézmény alapításának gondolata már 1890-ben felmerült a Bécsben megrendezett értékcikk-kiállítás kapcsán, melyen a postai gyűjtemény rendezetlensége miatt nem tudtunk részt venni. Fenti, 1911-ben kelt ügyirat javaslatokat fogalmaz meg „a posta vezérigazgatóság értékcikkgyűjteményének rendezése tárgyában”, melyek a „tűzmentes pénzszekrényben” való tárolásra, a gyűjtemény szakszerű rendezésére, a folyamatos gyarapítás mikéntjére, valamint a megbízott kezelő, Klimes Károly posta és távírda tanácsos tapasztalatszerzés céljából történő külföldi kiküldetésére vonatkoznak. A javaslat szerint „a gyűjteményt, melyet a központi anyagraktár őriz, a 2. ügyosztályhoz kell áthelyezni, ahol szakszerűen rendezni kell, leltározni és feldolgozni. A francojegyeket nem lehet a postaszerelvények vagy nyomtatványok mintájára őrizni, ezeket annak idején első sorban emissziók szerint kellett volna rendezni, az emissziókból a specimeneket kiválogatni, az egyes válfajok példányszámát megállapítani, a francojegyeket laponként külön elválasztva papírlapok közé helyezni stb, mert csak így lehetett volna elkerülni azt, hogy a legértékesebb francojegyekből semmi készletünk ne legyen”. Különösen fontosnak tartja a forgalomban lévő értékcikkek minden fajtájából való készlet időben történő beszerzését, nehogy „a postahivatalokban az utolsó darabig elfogyjon, mint az a régebbi krajcáros és a két első koronás emisszióval történt”. Ettől kezdve tehát gondot fordítottak a megfelelő kezelésre, a hiányok pótlására, a szakszerű csoportosításra. Az induló anyag „közel 25000 db frankó- és portójegyet és 6000 db értékcikket tartalmaz”, ennek értékét akkor 50-60000 Koronára becsülték, „mely évről évre nő”. Ha azt vesszük, hogy 1900-ban egy világgyűjtemény kb. 5000 db-ból állt, a külföldi bélyegeket tekintve a gyűjtemény teljesnek volt mondható. Azonban épp a magyar anyagban erőteljes hiányok mutatkoztak, különösen az egyes bélyegfajták típusaira, változataira, különlegességeire nézve, bár egy 1912-ben kelt irat tanúsága szerint akkor már az „államnyomda” kötelezettségeit is meghatározták annak vonatkozásában, hogy mit kell a „vezérigazgatósági gyűjtemény” részére megküldenie. Az addig kiadott és hiányzó bélyegek pótlásáról azonban a bélyegpiacról kellett gondoskodni. A Bélyeg című lap 1915-ös cikke[2] már mint eldöntött tényt kezeli a múzeumalapítás kérdését, így nem meglepő, hogy Poppovits Frigyes Mirkó kereskedelmi tanácsos, a LEHE választmányának tagja ezzel kapcsolatban képbe került. Poppovits Frigyes Mirkó a kor filatelistái által ünnepelt és irigyelt bélyeggyűjtő volt, aki magyar különlegességi gyűjteményével 1909. március 7-14. között szerepelt először országos bélyegkiállításon az Iparművészeti Múzeumban celebrált nagyszabású rendezvényen, ahol rögtön nagydíjat is kapott. A korabeli szaksajtó ódákat zengett Poppovits kiállítási anyagáról, amely az alapbélyegek mellett rendkívül gazdag összeállítást mutatott be változatokból, különlegességekből, összefüggésekből, sőt, a magyar bélyegek terveit, próbanyomatait is tartalmazta. Nos, ezt a pazar gyűjteményt ajánlotta fel megvásárlásra Poppovits a Postának már 1915-ben többször is, élőszóban. Végül 1916-ban és 1918-ban két részletben került a Bélyegmúzeum birtokába a kivételes gyűjtemény.
Ezzel az ügylettel a posta egy kiemelkedően értékes, jól feldolgozott, teljes múzeumi gyűjteményhez jutott hozzá, amely akkor méltóképpen reprezentálta a magyar bélyegkiadást. A Bélyegmúzeum klasszikus magyar gyűjteményének gerincét ez az anyag adja ma is, azonban nem ez volt az egyetlen gyűjtemény, nagyobb darabszámú bélyeganyag, melyet a posta a létesítendő múzeum kiállítási anyagának összeállításához magánosoktól, kereskedőktől megvásárolt. Számtalan ügyirat van a birtokunkban ilyen ügyletek lebonyolításáról, melyekből úgy látszik, a csere elfogadott és gyakran használt módja volt a készlet gyarapításának. Olyan iratokat is találhatunk, melyekben a múzeum anyagának folyamatos bővítésére különítenek el állandó összegeket a Bélyegértékesítő Iroda hasznából pénzügyminiszteri engedély alapján, sőt, a pénzügyminiszter javaslatára az 1927/28. évi költségvetési előirányzatba a bélyegmúzeum kiegészítése címén „nagyobb összeget” építettek be.
A múzeum berendezésének tervezésekor alapul a nürnbergi postamúzeum tárlórendszerét vették, melynek tanulmányozására a helyszínre is utaztak. Voit főigazgató a gyűjteményi anyag elhelyezésére az 1926. ápr. 8-án tartott bélyegbizottsági ülésen a Krisztina körúton épült új postapalota 8. emeletén lévő nagy tanácstermet javasolta, amit a bizottság el is fogadott. A kiállítási anyag csoportosítására és elhelyezésére szakértői véleményt kértek a következő tagokból álló bizottságtól: dr. Jakabb Oszkár helyettes államtitkár a Pénzügyminisztériumból, Kölbig Ferenc miniszteri tanácsos, Pénzügyminisztérium, Pompéry Elemér, a Szabadalmi Bíróság elnöke, Bobrovniczky Tamás tábornok, dr. Szalay-Újfalussy László főmeteorológus, dr. Rampacher Pál szabadalmi bíró. Mindannyian a nagy bélyeggyűjtő egyesületek, ill. a Magyar Bélyeggyűjtő Egyesületek Szövetsége képviselői, kivéve Jakabb Oszkárt, akiről azonban tudjuk, hogy jeles filatelista és bélyegszakértő volt. A múzeum átadása a közönségnek 1930. április 28-án délelőtt 10 órakor sajtóbemutatóval kezdődött, az ünnepélyes megnyitót pedig délután dr. Bud János kereskedelemügyi miniszter tartotta. Ekkor 49000 külföldi és 7000 magyar bélyegből állt a kiállított anyag, mely természetesen magába foglalta a Poppovits-féle gyűjteményt is. A 20×8 m nagyságú teremben 8 nagy kiállítószekrény fért el a falak mellett, ebből kettő 80 táblás, 6 db pedig 40 táblás változat volt, középen pedig két, egyenként 12 részes nagy tárló kapott helyet. A látogatók négy sztereoszkóp készülék segítségével tanulmányozhatták a vízjeleket és vízjelállásokat. A gyűjteményi anyag a magyar bélyegek és azok próbanyomatai, valamint a külföldi bélyegkiadások mellett tartalmazta a magyar bélyegek hamisítványait, eredeti tervrajzokat, nyomóeszközöket és bélyegzőket, díjjegyeseket és a magánposták bélyegeit. Különgyűjteményei, köztük a gróf Dessewffy-féle metszetjavítási gyűjtemény, a Fiume gyűjtemény, és a Bosznia-Hercegovina anyag csak „kívánságra voltak megtekinthetők”. A múzeum kedden és pénteken 10 és 13 óra között fogadta látogatóit, a belépőjegy 40 fillér volt. November 4-én – a személyzettel való takarékoskodás céljából – a Bélyegértékesítő Irodát a Bélyegmúzeumba költöztették és attól kezdve közösen működtették. Egy 1935-ben kelt belső jelentés büszkén állítja: „A m. kir. postának berendezés, szakszerűség és a kiállított anyag gazdagsága tekintetében – úgy szólván – Európában versenyen kívül álló bélyegmúzeumot sikerült létesítenie”. E jelentés szerint a gyűjteményben akkor már megvolt az osztrák Merkúr fejes hírlap bélyegek között a rózsaszín és vörös változat, a toscanai 3 lírás, a moldvai ökörfejesek, valamint a szász 3 pfeniges is. Az idővel megnövekedett mennyiségű gyűjteményi anyag elhelyezésének problémája, valamint az a tény, hogy a budai postapalota akkor „a város központjától messze esett”, 1937-ben felvetette egy új kiállítóhely létrehozásának gondolatát. Az új helyiséget a Dob utca 75/81. sz. alatt újonnan épülő, 1939-re befejezett postapalota félemeletén kifejezetten a múzeum szükségletei szerint tervezték és alakították ki.
A múzeum az új helyen a kivitelezési problémák miatt végül 1940. november 23-án nyílt meg, az akkori Budapest egyik legkorszerűbb épületében. Bejárata a Dob utca felőli portálon volt, egy kiemelkedő jelentőségű kulturális intézmény minden szükséges külsőségével ellátva. A Rimanóczy Gyula által a Bauhaust követő modernista stílusban tervezett épületet az országban egyedülálló módon a gépházban klímaberendezéssel, valamint automata tűzvédelmi rendszerrel látták el, mely a Bélyegmúzeum helyiségeit is védte egy esetleges katasztrófától. A kiállítóterem és a gyűjteménytár kialakításánál az akkori lehetőségekhez képest maximálisan figyelemmel voltak a műtárgyvédelmi szempontokra. Az állandó hőmérséklet biztosítása mellett a fényre fakuló festékek miatt a bélyegeket nem tették ki természetes fényhatásnak, a mesterséges világítástól is falba süllyesztett keretek óvták az értékes darabokat. Az intézményi szakkönyvtár kiépítése terén Vejtey (Kölbig) Ferenc szerzett elévülhetetlen érdemeket, aki saját könyvtárát ajándékozta a múzeumnak. Czakó Elemér, az Iparművészeti Iskola, majd az Egyetemi Nyomda igazgatója összegyűjtötte és rendszerezte a múzeum okmánytárának alapját képező dokumentumokat. Egy 1940-ből származó belső ügyirat jelentése szerint tíz év alatt készpénzben pontosan 74.238,90 pengőt költöttek a múzeumi anyag kiegészítésére, emellett a fentebb részletezett módon csere és ajándékok útján is gyarapították a gyűjteményt. Az ügyirat szerint az „áthelyezés ennek az összegnek kétszerese volt, … de büszkén állíthatjuk, hogy a legcélszerűbb berendezésű és majdnem leggazdagabb anyagú múzeum a m. kir. postáé”.
Az 1930-as megnyitáskor hozzávetőleg 49.700 külföldi és kb. 7000 magyar bélyeg 1940-re mintegy 89.000 kiállított darabra nőtt. Beszerezték többek között a máig legértékesebbnek számító darabokat, a két Hawaii-i „misszionárius” bélyeget, egyiket csere, a másikat vásárlás útján. Az erre fordított összeg nagysága még parlamenti interpellációt is maga után vont. Megvásárolták az osztrák 10 K bélyeget selyemszálas papíron, csehszlovák felülnyomással, birtokukban volt a leghíresebb magyar tévnyomat, a Fordított Madonna, valamint 31 használatlan és 2 használt példány a Nagymánya tévnyomatból. A készletet gazdagította az 1915-ös Hadisegély felülnyomású 35:50 filléres tévnyomat, amiből akkor tudomásuk szerint összesen négy példány volt ismert, abból kettő egy amerikai gyűjtő birtokában. Szól még jelentés a „közel múltban beszerzett Fournier-féle utánzat-gyűjtemény” vagyis a hamisítvány gyűjtemény múzeumba helyezéséről is, mely a mai napig egyik legnépszerűbb látványossága a kiállítóterem anyagának. A teljes múzeumi gyűjtemény, amely a bélyegek mellett egyéb értékcikkeket, nyomóeszközöket, grafikákat is tartalmazott, meghaladta a 2.000.000 darabot. Azokat a gyűjteményeket, amelyeket már akkor is külön kezeltek, alkalmankénti kiállításokon tárták közönség elé, vagy külön kérésre lehetett megtekinteni. Ekkor a múzeum a 3. ügyosztály kebelén belül működött, a postavezérigazgató irányítása mellett. Közvetlen szolgálatát egy jogvégzett közigazgatási tisztviselő, egy érettségizett postaforgalmi tisztviselő, négy középiskolai végzettségű postaüzemi karbantartó tisztviselő és egy postai szakaltiszt látta el. Minden hétköznap nyitva tartott, 40 fillér belépőjegyet fizettek a felnőttek, 20 fillért a diákok. Az új kiállítóterem mérete 34,5×9 m lett, ebbe a térbe állították be a 10 új kiállítószekrényt, melyeket a tíz évvel azelőtti eredeti bútorokat elkészítő Szántó Antal tanítványa, Stigrád Gábor asztalosmester alkotott, stílusában, kivitelében tökéletes harmóniában a meglévőkkel. A múzeum jelenleg is ezen a helyen működik, falán képkeretben látható az épületet tervező Rimanóczy Gyula építész saját kezű akvarellje, mely a Bélyegmúzeum leendő kiállítótermét ábrázolja a tervezés szakaszában.
A Dr. Kuzmich Gábor postafőigazgató által pazar külsőségek között megnyitott múzeumot nem egészen nyolc hónappal később, 1941. július 11-én a háborús veszély miatt bezárták. A kiállítóterem anyagát lebontották, a gyűjteményeket páncélozott ládákban a légópincében helyezték biztonságba. Amikor 1943. november 11-14. között a Cassovia Bélyeggyűjtők Egyesülete bélyegkiállítást szervezett Kassán, a Bélyegmúzeum anyagát már ezekből emelték ki e célra. Okmánytárunk őrzi azokat a jegyzékeket, melyeket az egyes ládák tartalmáról felvettek. Az összesen 13 db, zárakkal és lakatokkal is megerősített, nagy méretű tárló közül három a múzeum legértékesebb darabjait tartalmazta, a másik tízben helyezték el a többi anyagot. 1944 végén a szovjet csapatok közeledtének hírére a gyűjtemény Budapestről való elszállítása mellett döntöttek. A kevésbé értékes példányokat tartalmazó 10 ládát a soproni postaigazgatóság épületébe küldték, azokat a Budapest 78. sz. postahivatal 1944. december 3-án vette át szállításra. A ládák átvételével és őrzésével a soproni postaigazgatóságot bízták meg, ahová december 14-én érkeztek meg. Innen kerültek vissza sértetlenül és hiánytalanul a háború után, 1945. június 17-én. A három legértékesebb bélyegeket tartalmazó láda azonban kalandos utat járt be. Előbb a Magyar Nemzeti Bank veszprémi biztonsági létesítményébe vitték, az anyag átadás-átvétele a 245.745/1944.IV.3. K.K.M.[3] iratának mellékletét képező ad. T.E.H. 11/1943-23. számmal jelölt, 1944. november 21-én kelt jegyzőkönyvvel történt. A nagy értékeket tartalmazó három ládát a Magyar Nemzeti Bank értékeivel, az aranykészletekkel és egyéb közgyűjteményi javakkal együtt az első aranyvonattal nyugatra szállították 1945. január 23-án. A szállítmány az ausztriai Spital am Pyhrn-ben került az amerikai hadsereg kezére 1945. május 7-én. Itt – a külföldre hurcolt magyar nemzeti vagyon kormánybiztosának 1946. febr. 6-án kelt 420/1946. sz. értesítése szerint – egy Roesti nevű amerikai őrnagy parancsnoksága alatt álló katonai különítmény őrizte (130.699/1945. és 211.974/1946. sz. alatt tárgyalva). Kormányszintű tárgyalások eredményeként 1946-ban az amerikaiak az egész szállítmányt visszaadták, mely egészében (közte a Bélyegmúzeum 3 ládányi anyaga) képezte az 1946. augusztus 1-én bevezetett új magyar fizetőeszköz, a Forint aranyfedezetét. A teljes, csodával határos módon hiánytalanul és sértetlenül megmaradt gyűjtemény 1946. szeptember 4-én került ismét a posta birtokába (251.743/1946. Bgi.)
A Bélyegmúzeum helyiségei a háború alatt sérüléseket szenvedtek, ráadásul a Vezérigazgatóság Krisztina körúti palotájának újjáépítése miatt egyéb postai célokra használták. A VIG kiköltözése a Dob utcai épületből újra lehetővé tette az eredeti célnak megfelelő renoválást. Meg is kezdődött a terem és a berendezés rendbe hozása (melynek során az angyalos címert ábrázoló intarziát eltávolították), azonban 1948-ban az 1941 után kiadott bélyegek közül még csak a magyar és európai bélyegek kerültek kiállításra, a többi anyag feldolgozása folyamatosan zajlott. Ennek ellenére 1848. június 24-én a Bélyegmúzeumot Dr. Udvarhelyi Ödön, a posta vezérigazgatója újra megnyitotta „abban a reményben, hogy a bélyegmúzeum is egyik jelképe lesz életünkben a békés, kulturális elemek fokozódó érvényesülésének”.
A „békés kulturális elem” azonban meglehetősen hányatott sorsra jutott, épületét ugyanis állandóan átépítették. Az 1956-os forradalom alatt a kiállítást megint lebontották, csak fél év múlva fogadott újra látogatókat. 1969-től egy nagyszabású korszerűsítés és átépítés miatt zárták be közel három évre, bár cserébe megnövelték a kiállítóterem méretét, és új biztonsági berendezésekkel látták el. Néhány hónapos nyitva tartást követően azonban 1973-ban a teljes körű vagyonmegállapító leltár megkezdése miatt újra bezárta kapuit, ezt követően csak 1976. december 7-én vált látogathatóvá. 1985-ben a Dob utcai épületbe a Közlekedési Minisztérium költözött, a változás újabb átépítést eredményezett, melyet 1989-re sikerült befejezni. A múzeum kiállítóterme új, látványban a régiekkel azonos kiállító szekrényekkel bővült, tűzvédelmi és biztonsági rendszere is felújításra került, ellenben a minisztérium gépkocsi-behajtó kapujának kiépítése miatt elvesztette addigi, középülethez illő bejárati portálját. Az alkalomra új állandó és időszakos kiállítással készülő múzeumot 1990. november 23-án, pontosan 50 évvel a Dob utcai székházba költözés után nyitották meg.
1989-ben, a rendszerváltást követően a Magyar Posta három részre vált szét. A klasszikus funkciókat utódvállalatként a Magyar Posta Vállalat, a hírközlési ágazatot a Magyar Távközlési Vállalat, a műsorszórást a Magyar Műsorszóró Vállalat vitte tovább. Az addig a Posta tulajdonában és irányításával működő Bélyegmúzeum és a Postamúzeum működtetésére a három cég életre hívta a Postai és Távközlési Múzeumi Alapítványt. Jelenleg a Magyar Posta Zrt, által szponzorált Postakürt Alapítvány biztosítja a Bélyegmúzeum fenntartásához szükséges anyagi eszközöket.
A legutóbbi átépítés után 1990 novemberében újra megnyílt Bélyegmúzeum egy 2005-ben lezajlott kisebb (mindössze 3 hónapig tartó) korszerűsítést követően folyamatosan fogadja látogatóit. Jelenleg gyűjteményeinek darabszáma meghaladja a 14 milliót, ebből a kiállítóteremben hozzávetőleg 550.000 db látható. Mivel itt – kevés kivétellel – a világ valamennyi országa által kibocsátott valamennyi bélyeg egy helyen megtekinthető, a múzeum kuriózumnak számít a hasonló jellegű intézmények között Európában és a világban egyaránt. A kiállítóteremben ma is az eredeti, illetve az eredeti mintájára készített bemutató szekrények falba süllyeszthető keretei őrzik a külső környezeti hatásoktól a bélyegeket. A klíma berendezés állandó hőfokot és páratartalmat szolgáltat a papír számára optimális körülmények biztosításához. Az értékes darabokat biztonsági rendszer és a legkorszerűbb automata tűzvédelmi berendezés óvja.
A gyűjtemény folyamatos gyarapodásáról továbbra is a Magyar Posta Zrt. gondoskodik elsősorban, hiszen az Egyetemes Posta Egyesület tagországai által küldött bélyegeket változatlanul a múzeumnak adja át. Ezen kívül ide érkeznek be a magyar bélyeg gyártásával és felhasználásával kapcsolatos rekvizítumok is. Így gyűjti a múzeum a bélyeg születésének első mozzanatától, a tervező grafikus által papírra vetett elképzelés-szerű vázlatoktól kezdve a nyomdai előállításhoz változtatás nélkül felhasznált eredeti grafikákat, a felhasználáshoz kapcsolódva az első napi borítékokat, az alkalmi levelezőlapokat, valamint az emlékíveket. Tárgyi gyűjteményeink két legnagyobb csoportját alkotják a nyomóeszközök és az alkalmi bélyegzők. A Bélyegmúzeum nyomóeszköz gyűjteményének legrégebbi darabja az 1868-as Hírlapilleték bélyeg 2 képes, fából készült kliséje, melyet az azóta eltelt időszak bélyegeinek többi nyomóformája követ. E pillanatban a leltárkönyvi nyilvántartás szerint kb 23 000 db nyomóeszközt őriz a múzeum. Az állomány összetétele rendkívül változatos, hiszen a bélyegek gyártásánál már kezdetben a nyomdatechnika mindhárom változatát – a magas, a mély és a síknyomást – egyaránt használták, így a különféle módszerek alkalmazásának függvényében a legrégibb nyomókövektől és galvánlemezektől kezdve a legújabb réz- és acélmetszetekig, az üvegdiákon keresztül a filmdiákig és a számítógépes képsokszorosítás adathordozó eszközeiig valamennyi változat megtalálható. Természetesen minden egyes nyomóeszköz egyedi darab. Az idő múlása, a bélyegrajzok művészi színvonalának emelkedése, a Bélyegmúzeum nyitása a nagyközönség felé felvetette a nyomóeszközök kiállításba kerülésének, a közönség számára történő bemutatásának lehetőségét. Ennyi idő elteltével ugyanis az egykor pusztán a bélyeggyártás eszközeiként kezelt darabok már technikatörténeti jelentőséggel bírnak, mondhatni utolsó tanúi azoknak az immár letűnt korszakoknak, melyekben még kőből, fából készült nyomóformákat használtak, vagy üvegdiákról másolták át a bélyegképeket. Lassan már csak általuk rekonstruálhatók azok a gépek vagy technológiák, melyek az újabbakra való átállás során megsemmisültek. A kiállítóterem első három szekrényének aljában kialakított bemutatótér őrzi a klasszikus magyar bélyegek nyomó- és átnyomóköveit, köztük az 1919-es Magyar Tanácsköztársasági arcképek és az 1920-as Hadifogoly sor nyomóeszközeit. Sajátos tény, hogy Magyarországon az első ofszet technikával készült bélyegek nyomtatásához követ használtak a festék felvételére alkalmassá tett alumínium- vagy cinklemezek helyett. Erről tanúskodnak az 1923. Petőfi Sándor, az 1925. Jókai Mór, vagy az 1925. Sport sor egyképes, ill. több mázsa súlyú, hatalmas 200 képes nyomókövei. A gyűjtemény raktárban őrzött darabjai pedig időszakos kiállításaink állandó szereplői.
Az alkalmi bélyegzők tára azokat a különleges darabokat őrzi, amelyeket egy vagy több alkalomra, egyedi terv alapján, az általánosan használt szabványmérettől, formától és beosztástól eltérő módon készítettek, feliratuk az alkalomra utaló szöveget és ábrát tartalmaz. Felhasználási idejüknek megfelelően bevésett, vagy állítható keltezésű kivitelben készültek. A múzeum gyűjteménye jelenleg kb. 12 000 darabot számlál. Mivel a kezdetben használt drága fém bélyegzőket általában átvésték, vagy beolvasztva újra felhasználták, nem rendelkezünk minden valaha is létező példánnyal. A katalógusok 1879-re keltezik az első alkalmi bélyegzőt, a múzeum gyűjteményének legkorábbi meglévő darabja azonban 1916-ból való, és IV. Károly koronázása alkalmával használták. 1947 óta (Repülő 1009-16) rendszeresen készülnek a bélyegmegjelenésekhez is, rajzuk közvetlenül az adott bélyeg témájához kapcsolódik, dátumuk a bélyeg forgalomba kerülésének napja, vagy a kapcsolódó esemény időtartamának napjai. A gyűjteményhez két további kiegészítő anyag kapcsolódik: a bélyegzők eredeti grafikáinak gyűjteménye, valamint a lenyomatok gyűjteménye. Nem részei az állandó kiállításnak, ám rendkívül színes, jól használható kiegészítői az időszakos bemutatóknak. A tematikus és motívum gyűjtemények megkerülhetetlen szereplői. Tanulmányozásuk kutatási engedéllyel lehetséges.
A kiállítóterem fekvő tárlóinak felét a Fournier-féle hamisítványgyűjtemény foglalja el. Francois Fournier (1846-1917) svájci bélyeghamisító egy egész „művészeti műhelyt” üzemeltetett. Az általa készített, valódiakként szerepeltetett hamisítványokkal több nagy kiállításon is díjat nyert, sőt 1896-98 között még nemzetközi bírálóbizottsági tagnak is felkérték. Műhelyében nyíltan folyt az utánzatok készítése, hiszen a kor gyűjtési trendjének megfelelően a világ valamennyi bélyegét magába foglaló előnyomott albumok minden helyére a megfelelő bélyegnek kellett kerülnie. Aki pedig valamilyen oknál fogva nem jutott hozzá az eredeti darabhoz, Fournier-nál a saját szakfolyóiratában közzétett árajánlatok alapján megvásárolhatta a másolatot. Persze ha csak tehette, eredetiként adott túl gyártmányain. A hamisításnak valamennyi válfaját űzte, részleges és teljes hamisítványokat is készített. Legsikerültebb munkái a francia gyarmatok bélyegei, ezekből teljes íveket is nyomtatott. Tíz évvel halála után a még mindig működő üzemet a Svájci Bélyeggyűjtő Szövetség javaslatára lefoglalták. A klub tagjai a még raktáron lévő készletek kiárusítását megakadályozandó, a hamisítványokból gyűjteményeket állítottak össze, és ezeket a pontos adatok és jellemző jegyek kíséretében elküldték a legismertebb bélyegszakértőknek és egyesületeknek a hamisítványok leleplezését lehetővé téve. Ebből a forrásból származik a mi gyűjteményünk is.
Állandó kiállításunkban az első három szekrény a magyar anyagot mutatja be, melyet a bélyegtörténeti korszakhatárokat követve három részre bontottunk. Az első részben a bélyeg előtti időszak levelein tanulmányozhatják látogatóink a bérmentesítés magyarországi történetét. Hazánkban 1722-től számítjuk a különféle postakezelési jelek kialakulását, a védett pecsétnyomók használatát, az első postamesteri bélyegzők megjelenését. Kiállításunk e részének darabjai a Térfi Béla és Bér Andor által a múzeumnak adományozott, több ezer darabos különgyűjteményekből valók. Az első postamesteri bélyegzők egyike, az 1752-ből való Tyrnau (Nagyszombat) látható legkorábbi levelünkön. A postakezelési jelek kialakulása, a bélyegzők használatának fázisai, a tarifaváltozások, a postaszolgálat hivatalszerűvé válása, de a levelezési kultúra változásai is nyomon követhetők ennek az anyagnak a segítségével. A kiállítás második része az osztrák posta Magyarországon időszak anyagát mutatja be, mely az első, 1850-ben kiadott osztrák bélyegtől 1867-ig dolgozza fel a nálunk is használt bérmentesítési eszközöket és futott leveleket. E második rész nem annyira az egyes bélyegkiadások alapváltozataira, mint inkább a lebélyegzésekre, bérmentesítésekre koncentrál, és inkább történeti, valamint szakmai-filatéliai szempontokat érvényesítve mutatja be az alapbélyegektől a kuriózumszámba menő bérmentesítési variációkig a korszak bélyegkiadását. A magyar anyag harmadik része e két szempontot egy harmadikkal, a technikaival kiegészítve dolgozza fel és mutatja be az önálló magyar postaigazgatás kibocsátásait. Ez azt jelenti, hogy számos bélyeg esetében az imprimatúrák, próbanyomatok, fázisnyomatok is kiállításra kerültek, demonstrálva a nyomdai előállítás lépéseit is. Az „Önálló magyar postaigazgatás” bélyegeit tartalmazó keretekben az összes hazánkban kibocsátott bélyeg, illetve azok változatai is megtekinthetők, különös tekintettel a filatéliai szempontból kiemelkedő értéket képviselő darabokra: tévnyomatok, vízjelállások, fogazatváltozatok, metszetjavítások, nyomdahibák, stb. A szekrények korábban zárt, ma kiállítási célra megnyitott alsó részében a korai magyar bélyegek gyártásához használt nyomóköveket mutatjuk be.
A IV. szekrénytől kezdve földrészenként, azon belül pedig alfabetikus sorrendben országonként sorakoznak az egyes államok bélyegei az Yvert katalógus rendszere szerint feldolgozva, ami nagy általánosságban időrendi sorrendet jelent. Az állandó kiállításban valódi ritkaságokkal, kiemelkedő értékű bélyegsztárokkal is megismerkedhetünk. Kiállítótermünkben a IV – X. bemutatószekrény őrzi Európa országainak közel teljes bélyegkiadását. Ez azt jelenti, hogy a nagy filatéliai ritkaságokat is beleértve viszonylag kevés hiánnyal tudjuk látogatóink elé tárni az “öreg kontinens” jelenleg is élő, vagy már megszűnt országainak valaha is kiadott bélyegeit. Például Ausztria 1851-es világelső hírlapbélyegeit, köztük az 1856-os kiadású Vörös Merkúrral, amely valódi világritkaság. Franciaország 1849-ben adta ki első bélyegsorát, melyen először jelent meg allegorikus ábrázolás Ceres, a rómaiak termékenységet, bőséget adó istennőjének képével. A bélyegeket Albert D’Barré festőművész tervezte, könyvnyomással készültek a párizsi állami nyomdában.
Görögország első, Hermész fejes bélyegei nagy hasonlóságot mutatnak a francia bélyegekkel. Nem véletlenül, hiszen tervezőjük és készítésük helye azonos. Az 1861-ben Párizsban, később Athénban nyomtatott bélyegképeket 1896-ig többször ismételték. A görögök 1896-ban adták ki a világ első sport témájú bélyegsorát az újkori olimpiák megindításának tiszteletére, egyes címletein az ókori olimpiai játékokat megörökítő műtárgyak láthatók. Különösen a sport motívumot gyűjtők kedvencei. Egy jóval későbbi és rendkívül népszerű példa a bélyegek grafikai megoldásainak sokszínűségére a Pithagorasz tételét ábrázoló kiadás, mely 1955-ben jelent meg.
A világ első, 1840-ben kiadott bélyegét, a Viktória királynőt ábrázoló Penny Black néven ismert kiadást Nagy-Britannia bélyegei között találjuk. Amikor bélyeget ragasztunk a borítékra, a mai napig azt jelezzük vele, hogy a levél feladásakor egy összegben kifizettük a teljes postai viteldíjat. A bélyeg 1840-es bevezetésével gyakorlatilag megszűnt az általánosan alkalmazott portós (utólag fizetett levéldíj) rendszer, és segítségével egységes, könnyen átlátható bérmentesítési forma született. Mivel Anglia akkor az egyetlen bélyegkibocsátó állam volt, nem tartották szükségesnek az ország nevét feltüntetni. Ez hagyománytiszteletből a mai napig sem szerepel az angol bélyegeken, viszont a mindenkori uralkodó képmása – ha csak egy kis sziluett formájában is – minden bélyegükön megtalálható.
A moldvai fejedelemség 1858-as bélyege a Moldvai ökörfejes nevet viseli. Tévesen, hiszen ábráján a fejedelemség hagyományos címerelemei, a bölényfej és felette az ötágú csillag látható. Megjelenése esztétikai szempontból sok kívánnivalót hagy maga után, ennek ellenére igen értékes filatéliai objektum. A postakürtben látható bizarr névértékek a francia frankból való átszámításból erednek. Legritkább értéke a kék színű 81 parás.
Az Olasz Királyság megalakulása, mely első lépés volt az ország nemzeti függetlenségének kivívása és egységének 1870-ben befejezett megteremtése felé, csak 1861-re datálható. E történelmi fordulópontot megelőzően is adtak ki azonban bélyegeket az un. olasz kisállamok, melyek svájci mintára csak az adott állam területén bírtak érvényességgel. Leghíresebb darabjaik az 1860-as kibocsátású nápolyi Trinacria bélyegek, valamint az ideiglenes kormányzat (Savoya) keresztes bélyegei.
Európa második bélyegkibocsátó országa Svájc volt, területén 1843-ban jelent meg az angol példát követő bérmentesítési eszköz, elsőként Zürichben március 1-i érvényességgel, nem sokkal később pedig Genfben. A svájci kantonok postaigazgatásai akkor még egymástól függetlenül működtek, így az általuk kibocsátott bélyegek is csak az egyes tartományok területére voltak érvényesek. A zürichi számjegyesek 4 és 6 rappen értékben jelentek meg, piros színű alnyomat-vonalaik miatt ezek voltak az első kőnyomással készült kétszínű bélyegek. Igazi bélyegritkaságok, ám ezeknél is híresebb a Genf kanton által kibocsátott “Kettős Genf”, mely a legmagasabb katalógusértékű svájci bélyeg.
Oroszországban 1917-ben igen szokatlan megoldással rukkoltak elő a forradalmárok a bélyegek más célra történő felhasználását illetően. A Romanov sor összefüggéseit a történelmi sorsforduló minél szélesebb körben való hírül adásának szándékával II. Miklós cár lemondó nyilatkozatának szövegével nyomták fölül, mely az Izvesztyija című lap 4. számában jelent meg a címoldalon.
Vatikán állam bélyegei ezen a néven 1929-től szerepelnek. 1956-ban Kapisztrán János halálának 5oo. évfordulójára emlékeztek bélyegkibocsátással. 1971-ben a Szent István születésének 1ooo éves évfordulójára kiadott bélyegképhez a koronázási palástról ismert ábrázolást vették alapul. A pápai városállam 1852-1868-ig Egyházi Állam néven adott ki bélyegeket, melyeket állandó kiállításunkba Bér Andor révén építhettük be, aki 2004-ben a múzeumnak ajándékozta a korszakot rendszerező anyagát. A pápai állam 1869-től 1928-ig az olasz bélyegeket használta.
A fent felsoroltak természetesen csak a legkiemelkedőbb darabjai az Európa gyűjteménynek, melyeken kívül még számos figyelemreméltó példány látható kiállítótermünkben. A földrész múzeumunk szempontjából érdekes sajátossága, hogy a politikai mozgások, változások igen pontosan nyomon követhetők a bélyegkibocsátások tanulmányozásával. Ennek leginkább szembetűnő jele az, hogy egyes “megszűnt” országok, melyet eddig lezárt gyűjtési területként könyveltünk el, most újra megjelentek mint bélyegkibocsátók, illetve eddig aktív területek váltak “megszűnt” országgá. Utóbbira példa az NDK, előbbire a Szovjetunió utódállamai.
A többi földrész bélyegei közül kiemelést érdemelnek a Maurítius újnyomatok, a New Brunswick-i hiú postamester, vagy a Hawaii-i misszionárius bélyegek, ezek mellett valódi aranylemezből préselt bélyeg, ékszerbélyeg, három dimenziós, selyemszálas, csipke, sőt még csokoládé illatú bélyeg is várja a kíváncsiakat. Minden híres bélyegnek saját tulajdon neve és saját tulajdon legendája van. E legendák hitelességéért – bár persze némi valóságalapjuk mindig van – senki nem tenné tűzbe a kezét, azonban hozzá tartoznak az adott bélyeg történetéhez, színes kis körítéssel szolgálnak minden érdeklődő számára. Ilyen például Rowland Hill és a fiatal lány esete, amit mindenki ismer, ám mindenki másképp. A történet szerint a bélyeg reménybeli feltalálója egy alkalommal postakocsival utazott, mely Angliában is szállított utasokat a postai küldemények mellett. Az egyik állomáson tanúja volt egy jelenetnek, amikor a postakocsis levelet akart átadni a fogadós lányának, ám az ifjú hölgy megforgatván a küldeményt, visszaadta a postásnak, mondván, hogy nem veszi át. Mivel a posta teljes portós rendszerben dolgozott, ez címzettre hárított bérmentesítés esetén azt jelentette, hogy ingyen végezték el a szolgáltatást. Azonban Rowland Hillnek állítólag szöget ütött a fejében a dolog, hiszen nem olyan időket éltek, amikor mindennapi esetnek számított egy-egy levél érkezése. Ezért – így mesélik – félrevonta a lányt, és addig faggatta, míg nagy pironkodva be nem vallotta, hogy a másik városban élő vőlegényével úgy leveleznek egymással, hogy egyezményes jeleket rajzolnak kívül a borítékra. Tehát nem is kell kibontania ahhoz, hogy pontosan tudja, mit üzent a kedvese, így ingyen leveleznek. A legenda szerint ez adta volna az ötletet a bélyeg bevezetéséhez, hiszen a feladáskor kötelezően lerótt viteldíj rendszere kivédte az ilyen típusú ügyeskedéseket. Ne gondoljuk azonban, hogy a később éppen e postai reform sikeres lebonyolítása okán lovaggá ütött Sir Rowland Hill a szerelmesek szabad kommunikációs csatornáit kegyetlenül elzáró, szőrös szívű hivatalnok lett volna. A történet valóságtartalma ugyanis csak annyi, hogy ilyen jellegű visszaélések valóban voltak az új rendszerű bérmentesítés bevezetése előtt. Ugyanilyen kétes, bár némileg több valóságos elemet tartalmazó legenda a világ leghíresebb bélyege, a Maurítius születésének sztorija. 1847-et írunk, Maurítius szigete, angol kományzóság lévén nem tartozott a bélyegkibocsátó országok sorába, területén az angol bélyegeket használták. A kormányzó felesége azonban, akit Lady Elizabeth Gommnak hívtak, állítólag rendkívül sznob nőszemély volt, és feltette magában, hogy az általa rendezett kormányzósági bálra a meghívókat saját gyártású bélyeggel fogják kiküldeni. Megbízta hát a Port Louis-i órásmestert, Joseph Barnardot, hogy készítse el a bélyegek nyomtatásához a kliséket. A szerencsétlen órásmester, aki életében ilyet még nem csinált, ráadásul a rossz nyelvek szerint még az alkohollal is igen szoros barátságot ápolt, hazafelé elment a postahivatal előtt. A táblán látott Post Office felirat pedig úgy benne maradt a fejében, hogy a bélyegkép lemezbe vésésekor a szabályos POST PAID (vagyis „bérmentesítve”) helyett ezt karcolta a fémbe. Ezért ezeket a ritkaságokat Post Office bélyegeknek is nevezik. A két címlet, a narancs és a kék színű Maurítius eleve csak 500-500 példányban készült, a feliratuk is hibás, ráadásul rendkívül kevés maradt meg belőlük, ezért a világ legdrágább bélyegei között tartjuk számon őket. Aki kíváncsi a történet folytatására, vagy a hiú postamester meséjére, esetleg érdekli a Hawaii-i misszionárius bélyeg krimije, jöjjön el a múzeumba, és nézze meg a főszereplőket. A tárlatvezetés bármikor és bármekkora létszám mellett igényelhető, ennek keretében muzeológus kollégáink igazítják el vendégeinket a kiállítóterem látványosságai között, mesélnek a bélyegtörténetről, bélyeggyűjtésről, történeti és kultúrtörténeti vonatkozásokról. Időszakos kiállításaink egyrészt azon anyagainkat mutatják be, amelyek a kiállítóterem befogadó képességének véges volta miatt nem kerülhetnek állandóan közönség elé, másrészt egy-egy időszerű, vagy izgalmas témát járnak körül a bélyegek tükrében. Titokszobánkban nagyító és UV-fény alatt tekinthetők meg a bélyegek papírjába beépített, szabad szemmel láthatatlan biztonsági, illetve díszítő elemek. A kiállítás kiegészült Nagy Zoltán, a Pénzjegynyomda egykori művészeti igazgatója kézi réznyomó gépével, valamint felesége által rendelkezésünkre bocsátott lemezeivel, melyek segítségével demonstrálni tudjuk a metszet-mélynyomás egyszerűsített folyamatát. Minden korosztály számára biztosítunk igény esetén múzeumpedagógiai foglalkozásokat, akár óvodáskorú, akár felnőtt látogatók esetében is. Minden hónap harmadik szombatján a Lágymányosi Bélyeggyűjtő Körrel közös szervezésben a „Bélyegmúzeumi beszélgetések” programsorozatára várjuk az érdeklődőket, ahol neves filatelisták, a megvitatásra kiválasztott terület elismert szakértői tartanak színvonalas előadásokat, melyeket követően egy kávé mellett kötetlen eszmecserére nyílik lehetőség. Minden hónap második és negyedik szombatján a Bélyegmúzeum Ifjúsági Filatelista Köre veszi birtokba a múzeumot, akik szívesen fogadnak tagjaik közé érdeklődő iskoláskorúakat.
A hatalmas gyűjtemény úgy működik, mint egy mátrix, melyben a sormátrix és az oszlopmátrix által meghatározott cellát felpattintva rálelhetünk a keresett információra. A bélyegek, a bélyegek történetének tanulmányozása meglepő és eddig ismeretlen részletekre világíthat rá bármely tudomány, de különösen a történelem vonatkozásában. Árnyalja, elmélyíti, új dimenzióba helyezi a látogató történelmi ismereteit az adott korszak vonatkozásában. Képet kap a magyar postaszolgálat hivatalossá válásáról, működéséről, a Magyar Posta történetéről. A bélyeg, mint az adott korszak terméke, sok esetben a propaganda eszköze, jellemző képet mutat a hatalmi viszonyok változásairól, történelmi korszakok eseményeiről, gazdasági viszonyairól, hangulatáról, kultúrájáról, sőt, divatjáról is. Például az 1867-es kiadás születésének története teljes egészében leképezi, új árnyalatokkal gazdagítja a Kiegyezés történetét, rávilágítva annak kompromisszum jellegére. A megszállási bélyegek tanulmányozásával nyomon követhetők a hadi események változásai, országrészek sorsa rajzolható meg a bélyegek segítségével. Az inflációs kiadások a történelmi és gazdasági körülmények, döntések következményeiről adnak hű képet. A bélyegnek nemcsak magyar történeti, kultúrtörténeti, de technikatörténeti vonatkozásai is vannak filatéliai objektum volta mellett, bemutatják a magyar bélyeggyártásnál használt technológiák változásait, fejlődését, az egyre tömegesebb gyártásra való igény felmerülésével párhuzamosan. Általános tapasztalat, hogy a nagy történelmi összefüggések akkor válnak élményszerű ismeretekké, amikor a befogadó személyében kerül közel az eseményekhez valamely részlet pontos megvilágítása folytán. A „cseppben a tenger” effektus ezt az élményt biztosítja a kiállítás kapcsán, hasonlóképpen, mint a bélyeggyártásban is használt raszteres mélynyomtatás. A raszerháló vonalainak találkozásánál egymás mellett kivájt kis rasztercsészékből elménk papírja kiszippantja az információ-festéket. Egy pont, két pont, száz pont kerül egymás mellé, egyre több pontot képes átfogni táguló látószögünk, végül ezek a foltok kirajzolnak egy mintát, olyan mintát, mely további egységekbe illeszkedve egy átfogó, teljes képpé áll végül össze. Ez a kép pedig maga a történelem, melynek segédtudományai (és ezek közé tartozik a filatélia is) azt az aprólékos munkát végzik el, ami nélkülözhetetlen az egész szempontjából, nevezetesen, hogy kontúrosan, élesen, tisztán és jól láthatóan megvilágítják azokat az apró részleteket, melyek nélkül a teljes kép homályos és értelmezhetetlen maradna. Fontos, hogy megmaradt használati tárgyainkat körömszakadtáig próbáljuk megőrizni, megvédeni, bemutatni, mert a történelem nemcsak a kiemelkedő egyéniségek, de a hétköznapi emberek története is.
[1] Az e fejezetben említett ügyiratok mindegyike a szövegben jelölt számokon a Bélyegmúzeum okmánytárában megtalálható.
[2] A Bélyeg III. 1915. 4. 45. Nagy magyarbélyeg gyűjtemények
[3] A Bélyegmúzeum anyagának visszaadásával kapcsolatos iratokat publikálta Hamza Imre: Negyven éves a Bélyegmúzeum In:Posta- és Bélyegmúzeumi Szemle 1970. 2. 10-39.o.